Rengetegen ismerték a nevem. Többen mint apámét, többen, mint a bandájáét. Ezért is történt, hogy olyan két éves koromra inkább szétváltak útjaik. Jó barátok maradtak, de a "gyerek" tönkretette a karrierjüket. Láttam apámon, hogy bántja, láttam, hogy hiányzik neki a régi élete, és hálás voltam, hogy sosem neheztelt rám emiatt. Pedig valahol mélyen éreztem, hogy mindenről én tehetek. Kisiskolás koromra, mikor tisztulni kezdett a világképem, kezdtem rájönni, hogy más vagyok, mint a többi gyerek. Nem igazán tett boldoggá a felismerés, sőt, a helyzet elég borúsra vált, mikor elsőben a tanárnőm észrevette, hogy nevetős kislányokat rajzolok, akik egy sír mellett állva játszanak. Akkor még nem voltam képes elmagyarázni, hogy a sír az én anyukámat jelenti, és hogy egyáltalán nem okozott gondot játszani vele, hiszen apa mindig mondta, hogy ott van velünk.
Azért mégis pszichológust javasoltak. Aranyos nő volt, szerettem nála játszani, de lassacskán eljuttatta a tudatomig, hogy bár eddig azt gondoltam,azért az, hogy édesanyám egy sír, cseppet sem normális. Megértettem a halál fogalmát, hogy az ember egyszer van, a következő pillanatban már nincs, és utána csak a szomorúság, majd szép emlékek maradnak. Azt hiszem a halál volt az első dolog, amit megtanultam az életről.
Onnantól kezdve sírós kislányokat rajoztam a sír mellé, és játszani sem mentem ki többet anyuhoz.
Apát egyszer láttam sírni. Biztos többször is csinálta, de sosem mutatta volna. Annak volta napja, mikor először megkérdeztem, nekem miért halt meg az anyukám, és hozzátettem, hogy szerintem miattam történt. Én nem sírtam, természetesnek véltem, de apa szemeit ellepték a könnyek, magához ölelt, és biztosított róla, hogy én vagyok a legszebb dolog ami valaha történt vele. Később értettem meg, milyen nehéz dolga volt, szeretni valakit, aki a boldogságát kettévágta.
Tinédzser koromra szorongós lettem. Apával vidékre költöztünk, hogy eltűnjünk a nagyvárosok zaja elől. Hiába próbált óvni, bizonyos dolgoktól képtelen volt. Ilyen volt például az első szerelem. Tizennégy voltam, a fiú tizenhét. Látszlólag érdekeltem, én pedig teljesen bele voltam zúgva. Elég menő srácnak számított, cigarettázott, és néha füvet is lehetett nála kapni. Mondanom sem kell, hamar becstelen dolgokba kerültem általa, és ha apa nem veszi észre az egyre csökkenő súlyom, és a karikákat a szemeim alatt, akkor most nem számolhatnék be ezekről az éveimről. Életem első és utolsó pofonját kaptam akkor!
- Azt akarod, hogy téged is elveszítselek? - csatt. Gyors volt, és csípős. A szobámba rohantam, és három napig ki sem jöttem. Emlékszem olyanokra gondoltam, hogy "rohadjon meg, ha nem képes érteni engem". Aztán megint eszembe jutott, hogy egy valakit már elvesztett. Miattam.
A negyedik nap elmentem az iskolába, hogy megbeszéljem a dolgokat a szerelmemmel, de ő már egy másik lány kezét fogta. Még egy bőgéssorozat, s pár törött tányér otthon, aztán jobban lettem. Sokkal jobban, annyira, hogy elkezdtek érdekelni a dolgok. Figyeltem a tanáraimra, a tantárgyakra, különösen a kémia és a biológia kezdett érdekelni. Volt nálunk egy pályaválasztási tanácsadó. Én akkor büszkén mondtam, hogy tengerbiológus lennék, ami sokaknak tetszett is, ám még aznap délután láttam egy filmet, egy rákos nőről. Egész éjjel anyán, apán, és magamon gondolkodtam, egy kicsit talán sírtam is. Mindenesetre apám szomorú életét látva úgy döntöttem, annyi ember életét fogom megmenteni, amennyiét csak képes vagyok, ha már egy valakiét elvettem.
- Apa, én szeretnék orvos lenni.
Minden támogatást megkaptam az álmom megvalósításához. Az utam az onkológiára (onkológus az az orvos, aki daganatos betegségekkel foglalkozik) olyan volt, akár egy hullámvasút. Csúcs- és mélypontok ezreit éltem meg, rengeteget tanultam, volt, amihez nagyon értettem, és olyan is, amihez egyáltalán. Sokat sírtam, keveset aludtam, de tudatosan és megtörhetetlenül haladtam a végső cél felé. Az érettségi eljöttével kisebb (inkább nagyobb) depresszió tört rám, nyomasztott, hogy nem fog sikerülni, és jóslatom be is vált, bár nem buktam meg, a kémia nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. Így a következő évben újból érettségiztem, mikor is olyan eredményeket értem el, aminek segítségével nyugodt szívvel adhattam be a jelentkezésemet az egyetemekre.
Várni az eredményre talán rosszabb volt, mint az eddig megtett utam összessége. Ám, amikor megkaptam az e-mailt, hogy felvételt nyertem Oxfordra, az örömtől majdhogynem elájultam. Apával együtt sírtunk nevetve, aztán nem kevesebb, mint 19 órát aludtam. Megérdemeltem. A család, és a barátok egyaránt lázban égtek, ajándékokkal és gratulációkkal leptek el minket. A nagymamám Emily is sírt, mikor Amerikából telefonált. Közel álltunk egymáshoz, hiszem anya szíve dobogott benne. Furcsa családom volt, de mindennél jobban szerettem őket.
Biztos voltam benne, hogy ami ez után jön, még ennél is nehezebb lesz. Éppen ezért igyekeztem kihasználni az egyetem előtti utolsó nyaramat, mesimertem egy fiút. Jack minden tekintetben életem első komoly kapcsolatává vált, boldog nyarat töltöttünk együtt, bár mindketten tudtuk, hogy szeptember eljövetelével, a dolgok változni fognak. Nagy volt a szerelem, túl nagy ahhoz, hogy feladjuk, így megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot, és amint módunkban áll, meglátogatjuk egymást. Ez voltam én, akkor. Szép jövő, jól működő kapcsolat, az életem a csúcspontjára ígérkezett érni. Boldog voltam.
Szeptember.
Kemény volt és hajtós, de élveztem az egyetemet. Rengeteg új ismerős, kollégiumi bulik (hiába mondják, hogy az orvostanhallgatóknál nincsenek, aki ilyet állít, az hazudik) kemény vizsgák, gyorsan telő napok, és túl lassan haladó vizsgaidőszakok sorozata volt, az életem. Jackel sikerült kiegyensúlyozott kapcsolatban folytatni, sokszor meglátogatott, vagy a kevés szabadidőmben, én repültem hozzá Skóciába, ahol fotográfiát tanult.
Harmadévesek voltunk. Egy esős nyári délutánon kérte meg a kezem, a vizes szalmában hemperegve. Más lánynak ez lett volna élete legszebb pillanata, én mégis vonakodva mondtam igent. Féltettem, mi lesz a karrieremmel, de Jack biztosított róla, hogy türelmes lesz, és nem fog közém és az onkológia közé állni.
-Megoldjuk, ne izgulj - simította félre a hajam, és a csókjával meggyőznie is sikerült.
Megrendíthetetlenül álltam a sarat a következő három évben, de a mentorom, Dr. Hoffman nélkül nem sikerült volna. A professzor a szárnyai alá vett, biztosította számomra a megfelelő mesterképzést, és elintézte, hogy a legjobb munkahelyek közül válogathassak, miután lediplomáztam. Hatalmas segítség volt ez megannyi nehézség mellett.
Éppen a beszédemet magoltam a diplomaosztóra, mikor csörgött a telefon.
- Melodie Styes? Nagyon sajnálom, de a professzort tegnap éjjel elvitte egy hirtelen szívroham. A temetés helyét és időpontját levélben kiküldöm majd önnek. Fogadja őszinte részvétemet.
Tombolni tudtam volna, Jack egész éjjel virrasztott velem, simogatott, és ápolt. Egy hét múlva borzasztó állapotban jelentem meg a diplomaosztómon. A beszédemet könnyekkel küzdve mondtam el, és szintén sírtam, mikor felajánlották a kiemelt rezidensi állást a The Royal Marsden nevű magánklinikán, ami a világ legjobb daganatokra specializálódott klinikája.
Keserédes emlék ez számomra, hiszen nem volt alkalmam hálásnak lenni annak az embernek, akitől a leghatalmasabb segítséget kaptam. Kapcsolatom az egyházzal ekkor kezdődött. Azt gondoltam, így kommunikálhatok a szeretteimmel, megkeresztelkedtem, és arra gondoltam, tisztán, és világosan állok az ÉLET előtt.
26 éves koromra, milliónyi elméleti és gyakorlati tudással a birtokomban, és újdonsült feleségként úgy éreztem a világ az enyém, révbe értem, sikerült.
Nem is sejtettem, mik várnak még rám.
Onnantól kezdve sírós kislányokat rajoztam a sír mellé, és játszani sem mentem ki többet anyuhoz.
Apát egyszer láttam sírni. Biztos többször is csinálta, de sosem mutatta volna. Annak volta napja, mikor először megkérdeztem, nekem miért halt meg az anyukám, és hozzátettem, hogy szerintem miattam történt. Én nem sírtam, természetesnek véltem, de apa szemeit ellepték a könnyek, magához ölelt, és biztosított róla, hogy én vagyok a legszebb dolog ami valaha történt vele. Később értettem meg, milyen nehéz dolga volt, szeretni valakit, aki a boldogságát kettévágta.
Tinédzser koromra szorongós lettem. Apával vidékre költöztünk, hogy eltűnjünk a nagyvárosok zaja elől. Hiába próbált óvni, bizonyos dolgoktól képtelen volt. Ilyen volt például az első szerelem. Tizennégy voltam, a fiú tizenhét. Látszlólag érdekeltem, én pedig teljesen bele voltam zúgva. Elég menő srácnak számított, cigarettázott, és néha füvet is lehetett nála kapni. Mondanom sem kell, hamar becstelen dolgokba kerültem általa, és ha apa nem veszi észre az egyre csökkenő súlyom, és a karikákat a szemeim alatt, akkor most nem számolhatnék be ezekről az éveimről. Életem első és utolsó pofonját kaptam akkor!
- Azt akarod, hogy téged is elveszítselek? - csatt. Gyors volt, és csípős. A szobámba rohantam, és három napig ki sem jöttem. Emlékszem olyanokra gondoltam, hogy "rohadjon meg, ha nem képes érteni engem". Aztán megint eszembe jutott, hogy egy valakit már elvesztett. Miattam.
A negyedik nap elmentem az iskolába, hogy megbeszéljem a dolgokat a szerelmemmel, de ő már egy másik lány kezét fogta. Még egy bőgéssorozat, s pár törött tányér otthon, aztán jobban lettem. Sokkal jobban, annyira, hogy elkezdtek érdekelni a dolgok. Figyeltem a tanáraimra, a tantárgyakra, különösen a kémia és a biológia kezdett érdekelni. Volt nálunk egy pályaválasztási tanácsadó. Én akkor büszkén mondtam, hogy tengerbiológus lennék, ami sokaknak tetszett is, ám még aznap délután láttam egy filmet, egy rákos nőről. Egész éjjel anyán, apán, és magamon gondolkodtam, egy kicsit talán sírtam is. Mindenesetre apám szomorú életét látva úgy döntöttem, annyi ember életét fogom megmenteni, amennyiét csak képes vagyok, ha már egy valakiét elvettem.
- Apa, én szeretnék orvos lenni.
Minden támogatást megkaptam az álmom megvalósításához. Az utam az onkológiára (onkológus az az orvos, aki daganatos betegségekkel foglalkozik) olyan volt, akár egy hullámvasút. Csúcs- és mélypontok ezreit éltem meg, rengeteget tanultam, volt, amihez nagyon értettem, és olyan is, amihez egyáltalán. Sokat sírtam, keveset aludtam, de tudatosan és megtörhetetlenül haladtam a végső cél felé. Az érettségi eljöttével kisebb (inkább nagyobb) depresszió tört rám, nyomasztott, hogy nem fog sikerülni, és jóslatom be is vált, bár nem buktam meg, a kémia nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. Így a következő évben újból érettségiztem, mikor is olyan eredményeket értem el, aminek segítségével nyugodt szívvel adhattam be a jelentkezésemet az egyetemekre.
Várni az eredményre talán rosszabb volt, mint az eddig megtett utam összessége. Ám, amikor megkaptam az e-mailt, hogy felvételt nyertem Oxfordra, az örömtől majdhogynem elájultam. Apával együtt sírtunk nevetve, aztán nem kevesebb, mint 19 órát aludtam. Megérdemeltem. A család, és a barátok egyaránt lázban égtek, ajándékokkal és gratulációkkal leptek el minket. A nagymamám Emily is sírt, mikor Amerikából telefonált. Közel álltunk egymáshoz, hiszem anya szíve dobogott benne. Furcsa családom volt, de mindennél jobban szerettem őket.
Biztos voltam benne, hogy ami ez után jön, még ennél is nehezebb lesz. Éppen ezért igyekeztem kihasználni az egyetem előtti utolsó nyaramat, mesimertem egy fiút. Jack minden tekintetben életem első komoly kapcsolatává vált, boldog nyarat töltöttünk együtt, bár mindketten tudtuk, hogy szeptember eljövetelével, a dolgok változni fognak. Nagy volt a szerelem, túl nagy ahhoz, hogy feladjuk, így megbeszéltük, hogy tartjuk a kapcsolatot, és amint módunkban áll, meglátogatjuk egymást. Ez voltam én, akkor. Szép jövő, jól működő kapcsolat, az életem a csúcspontjára ígérkezett érni. Boldog voltam.
Szeptember.
Kemény volt és hajtós, de élveztem az egyetemet. Rengeteg új ismerős, kollégiumi bulik (hiába mondják, hogy az orvostanhallgatóknál nincsenek, aki ilyet állít, az hazudik) kemény vizsgák, gyorsan telő napok, és túl lassan haladó vizsgaidőszakok sorozata volt, az életem. Jackel sikerült kiegyensúlyozott kapcsolatban folytatni, sokszor meglátogatott, vagy a kevés szabadidőmben, én repültem hozzá Skóciába, ahol fotográfiát tanult.
Harmadévesek voltunk. Egy esős nyári délutánon kérte meg a kezem, a vizes szalmában hemperegve. Más lánynak ez lett volna élete legszebb pillanata, én mégis vonakodva mondtam igent. Féltettem, mi lesz a karrieremmel, de Jack biztosított róla, hogy türelmes lesz, és nem fog közém és az onkológia közé állni.
-Megoldjuk, ne izgulj - simította félre a hajam, és a csókjával meggyőznie is sikerült.
Megrendíthetetlenül álltam a sarat a következő három évben, de a mentorom, Dr. Hoffman nélkül nem sikerült volna. A professzor a szárnyai alá vett, biztosította számomra a megfelelő mesterképzést, és elintézte, hogy a legjobb munkahelyek közül válogathassak, miután lediplomáztam. Hatalmas segítség volt ez megannyi nehézség mellett.
Éppen a beszédemet magoltam a diplomaosztóra, mikor csörgött a telefon.
- Melodie Styes? Nagyon sajnálom, de a professzort tegnap éjjel elvitte egy hirtelen szívroham. A temetés helyét és időpontját levélben kiküldöm majd önnek. Fogadja őszinte részvétemet.
Tombolni tudtam volna, Jack egész éjjel virrasztott velem, simogatott, és ápolt. Egy hét múlva borzasztó állapotban jelentem meg a diplomaosztómon. A beszédemet könnyekkel küzdve mondtam el, és szintén sírtam, mikor felajánlották a kiemelt rezidensi állást a The Royal Marsden nevű magánklinikán, ami a világ legjobb daganatokra specializálódott klinikája.
Keserédes emlék ez számomra, hiszen nem volt alkalmam hálásnak lenni annak az embernek, akitől a leghatalmasabb segítséget kaptam. Kapcsolatom az egyházzal ekkor kezdődött. Azt gondoltam, így kommunikálhatok a szeretteimmel, megkeresztelkedtem, és arra gondoltam, tisztán, és világosan állok az ÉLET előtt.
26 éves koromra, milliónyi elméleti és gyakorlati tudással a birtokomban, és újdonsült feleségként úgy éreztem a világ az enyém, révbe értem, sikerült.
Nem is sejtettem, mik várnak még rám.
